Zenei ízlésem pofonegyszerű: komolyzenén kívül egyebet nem tudok elviselni. Ezt azonban nem csupán elviselem, hanem nagyon szeretem. A zenehallgatás számomra (sokakhoz hasonlóan) egyfajta meditáció. Annyira elmerülök benne, hogy mást nem is tudok csinálni. (Ugyanígy vagyok egyébként az olvasással is, pl. utazás közben sem tudok sem olvasni, sem zenét hallgatni, csakis tökéletes nyugalomban.)
Elsősorban a hangszeres zenét szeretem, ugyanis az énekelt szöveg meghiúsítja a zene legfőbb feladatát: hogy érzelmeket és gondolatokat nem beszéd, hanem közvetlenül a lélek mélyére ható hangzás által vigyen át.
Ahogy említettem, csak a komolyzenét szeretem, abból is általában csak a száz-százötven évnél régebbi darabokat. Úgy tűnik, hogy a „modern”, konstruktivista-disszonáns irányzatok totális vakvágányra vitték a komolyzenét, melyről akkor térhet(ne) vissza, ha más társadalmi réteg venné át a művelését; mert akik most komponálnak, azok csak kínozzák a hangszereket és közönségüket, és a legjobb szándékkal sem képesek mást tenni. (Persze, befolyásuk nemcsak a komolyzenében káros!)
Oldalamat böngésző, kitartó Olvasóimnak talán már feltűnt, hogy mindennemű formalizmust, konvenciót teljes mértékben és végérvényesen elutasítok. Egy olyan világban, ahol minden feladathoz kész sorvezetők állnak rendelkezésünkre, szinte kötelező jelleggel, ez meglehetősen szerencsétlen vonás. Többek között ennek tudható be, hogy zenei tanulmányaimat két év után abba hagytam, mivel nem voltam hajlandó kottából zenélni. Zongorázni tanultam; s minden darabot, miután nagy nehezen kisilabizáltam őket a tankönyvből, fejből játszottam. A probléma csak az volt, hogy emiatt a kottaolvasási készségem nem igazán fejlődött, és a későbbi, nehezebb darabokat már ki sem tudtam olvasni, illetve alig tudtam megjegyezni.
A technikai megoldások tekintetében sem bizonyultam túl hálás tanulónak. Az előírt ujjrendet mindig is felháborító badarságnak tartottam, annál is inkább, mert akkoriban túl kicsi volt a kezem ahhoz, hogy betartsam. Másrészt éreztem, hogy egyes darabok előírt dinamikája és dallama olykor ellentétben áll egymással, illetve a zongora hangzásával és billentésével.
Emellett mindig furán éreztem magam, amikor a kis, házi hangversenyek után megtapsoltak, hiszen azt a darabot, amit előadtam, bárki más eljátszotta volna helyettem, ráadásul jobban is. Azt hiszem, ez az alkotó-szellem megnyilvánulása volt. Az előadó szükségszerűen mások tollaival ékeskedik, más szerző művét játssza. Ennek csak akkor van értelme, ha kiváló hangszer-kezelésével vagy improvizációval önmaga is értéket teremt - hiszen egyébként egy gép is elláthatná a feladatát.
Én nem bírtam kellő türelemmel ahhoz, hogy mások szerzeményeinek végeérhetetlen betanulásával és gyakorlásával jó technikájú előadóvá képezzem magam, de még idejében felfedeztem a saját darabok komponálásában rejlő örömet.
Akármilyen egyszerű kis dallamot is gondol ki az ember, azt később felidézve hasonlíthatatlanul sokat jelenthet; mert minden ízében a sajátjának érezheti. A saját zene sosem sérthet, hiszen minden hang a szerző gondolatvilágát tükrözi.
Azt a kevés hangszer-kezelési érzéket, amit zongoraóráim alatt megszereztem, ez a magán-komponálási mánia segített megtartani. Mivel a kotta-írásra már csak elvből sem vitt rá a lélek, egyszerűbb és logikusabb módszert fejlesztettem ki. A zongorám billentyűi alá ceruzával számokat írtam; azután elkezdtem hangról-hangra összeszedni a felső szólam elejét, feljegyezve az egymás után következő billentyűk számát. Ezután begyakoroltam a lejegyzett dallamot, a végéhez mindig hozzá-hozzá illesztve egy-egy fordulatot (ezt azonban már nem papíron, hanem csak fejben). Amikor a felső szólam ily módon elkészült, a további gyakorlások során elkezdtem a másik kezemmel alápötyögtetni valami elfogadható kíséretet, és megfelelő idő múltán már kész is volt a darab.
Ezután pedig sok százszor eljátszottam újdonsült agyszüleményemet; míg végre már zsigerből emlékeztem rá, úgyhogy némelyik darab csukott szemmel, félrefordított fejjel is simán ment. Hogy az így létrejött kb. két tucat zene-darabkát el ne felejtsem, azóta is gyakorlom.
Mivel programozási tanulmányaim során sokféle formalizmust kellett elsajátítanom, végül is kibékültem velük (legalábbis praktikus értelemben), így azóta a nem zongorára szánt darabjaimat számítógépes kotta-szerkesztő programmal (MuseScore) írom. (Ami meglehetős bátorságra vall, hiszen még zongorán is alig tudok játszani, nemhogy egyéb hangszeren, és azóta sem tanultam kottaírást.)
Végeredményben ezen a téren sem zavartatom magam képzetlenségem miatt, hiszen a zene-farigcsálás számomra csak a gondolataim rögzítését jelenti.
Ahogy műfaj tekintetében határozottan a komolyzenét preferálom, a zeneszerzők közül egyértelműen Jopseph Haydn a kedvencem; a hangszerek közül pedig a csembaló.
Haydnt a világtörténelem mindörökre felülmúlhatatlanul legnagyobb zeneszerzőjének tartom. Olyan ő a zenében, mint az ókori világcsodák az építészetben illetve kultúrtörténetben: már a maga korában is körülrajongott, később pedig olyasvalami, amit még utánozni is ízléstelenség, mert elérhetetlen, megismételhetetlen. Haydn teljes körű megértéséhez, stílusának felelevenítéséhez a „régi rend” azon korszakának visszatérése volna szükséges, melyben alkotott, s melyről Talleyrand találóan állapította meg, hogy aki nem élte át, sosem bírhat fogalommal arról, milyen édes is lehet az élet!
Haydn művei klasszikusan, sőt egyedien szabályosak, harmonikusak, humorosak, nagyszerűek, kicsinyesek, ridegek, szomorúak, ujjongók, patetikusak, stb.. Szimfóniái, az elsőtől az utolsóig ugyanolyan széles szellemi pályaívet rajzolnak ki, mint Beethovenéi. Kamarazenéje hallatán sajnáljuk, hogy nem nagyzenekarra hangszerelte. Miséi során még a legvaskalaposabb protestáns is irigykedve sóhajt fel. Operái korának legjobbjai voltak; nem hiába mondta Mária Terézia, hogy ha jó operát akar hallani, Eszterházára megy. Versenyműveinek tökéletes hangzása valósággal lealázza a legkiválóbb barokk koncerteket is.
Nem véletlenül említettem Talleyrand mondását: Haydn szimfóniáiban igazi komorságot sosem hallunk; a legkilátástalanabb mélypontok pár pillanat múlva már csak szétfoszló tragédiabeli maskarának tűnnek az ő örökké mosolygó zenei színpadán. Humora sosem frivol, hanem mindig mérsékelt, finom, szinte álmodozó. A Mozartra jellemző léha hangszíneknek és ritmusoknak, avagy az „igen közelinek érzett világvégével” birkózó, kolosszális futamoknak Haydn világi zenéjében semmi nyoma; csakis egyházzenéjében jelenik meg utóbbi; de nem az emberi veszteség, hanem a mindeneket kormányzó isteni hatalom ábrázolásaként.
Sturm und drang szimfóniáiban sem egy recsegő-ropogó világrend lidércnyomását reszketi, mint az örökifjú, heves látnok, Beethoven, hanem tökéletesen megállapodott, kiérlelt, jogos fensőbbséggel bíró modorban örökíti meg annak a birodalomnak a felfogását, melyben megöregedett, s amelynek mindhalálig feltétlen híve volt.
Haydn mellett azonban szinte az összes XX. század előtti zeneszerzőt kedvelem, Handel, J. S. Bach, C. P. E. Bach, Beethoven, Mozart, Domenico Scarlatti, Joseph Schmitt, Liszt Ferenc, Vivaldi, Muzio Clementi, Csajkovszkij, Schubert, Rossini, Verdi, Grieg, Dvořák műveit hallgatom.