Mint minden egyéb dolog, mellyel szívesen foglalkozok, az irodalom is már gyermekkoromban megérintett. Még járni is alig tudtam, egy buszon utazva máris olyan meggyőző arckifejezéssel tartottam magam előtt a békák, tehenek és más egyéb állatok stilizált képmásait tartalmazó képeskönyvemet, hogy aki csak látott, nevetett.
Igen nehezen tanultam meg olvasni, talán mert folyton Benedek Elek meséskönyveiből gyakoroltam, melyeknek egy kaptafára menő történetei - szégyen, nem szégyen - magyar gyerek létemre halálosan untattak. Legszebb gyerekkori könyvélményeim Hugh Lofthing: Doktor Doolittle és az állatok című könyve, valamint Andersen összes meséi voltak. Előbbit több mint százötvenszer elolvastam (talán ennek is köszönhetem realista látásmódomat és a természet iránti szeretetemet); az utóbbit se kíméltem...
Általános iskolai olvasmányaim nem kötöttek le túlzottan, viszont a gimnáziumban, ahol osztályfőnököm irodalomtanár volt, majdnem minden kötelezőt végigolvastam (habár ezek közül sem mind hagyott bennem mély nyomot). Csak két szerző volt, akit negligáltam: Homérosz és Ottlik Géza. Előbbit elviselhetetlen terjengzőssége miatt, utóbbit pedig azért, mert a mű alapján az írót olyan mulya, fantáziátlan, férfiatlanul érzékeny, súlyosan mazochista lelkibetegnek ismertem meg, hogy a könyvet felénél tovább nem tudtam olvasni.
Még egy író van, akit nem szeretek: Márai Sándor. Művei közül az „Egy polgár vallomásai” és a „Füveskönyv” címűeket ismerem távolabbról, melyeket igen modorosnak, semmitmondónak, szenvelgőnek találtam.
Ezen kívül nem szeretem Hamvas Bélát, és a többi, ún. „filozófust” sem, mivel egyrészt bolondságokkal foglalkoznak; másrészt nem is filozófusok, csak szimulálják.
[Mint látszik, szeretem magam „elhatárolni” azoktól, akik csak koszolják a papírt!]
Zrínyi Miklós, Apor Péter, Gvadányi József és Verseghy Ferenc
műveit szeretem a régebbi magyar írók közül. Igazi magyar nyíltszívűség
csendül ki minden sorukból. A mai, prüdéria és vulgaritás közt csapongó
időkben szinte megrendítő az a nyájas őszinteség, mellyel a legeszményibb
és legprózaibb dolgokhoz egyaránt viszonyultak.
Nagyon szeretem Fáy András regényeit és novelláit; őnála az előbbi
vonások finom humorral, élcekkel egészültek ki - társadalom-leírásai
nemcsak fáradhatatlan jobbító szándékát tükrözik, de végstádiumát egy
mához képest irigylésre méltóan egyszerű, ízes, szép (és magyar!) világnak, mely
egykor itt fennállt.
Mikszáthnál romladozóban, Vay Sándornál pedig már csak a végérvényesen lezárult múlt szétfoszló adomájaként fordul elő mindez.
A XX. századiak közül Kosztolányi prózája tűnik érdekesnek (számomra).
Ez már polgári, de - többekkel ellentétben - a polgár (szerintem eredendő)
romlottságát sem leplezi.
Habár, ha polgári romlottságokra áhítozunk, talán jobb a Csáth-Naplóhoz fordulnunk.
Nem véletlen, hogy nem szerepel az oktatás homlokterében. Ne értsenek félre:
nem perverzióból érdekel, hanem mert orvosi precizitással rögzíti
azt a szellemi és anyagi fúziót, ami a magyarországi elitben
egy százada végbement, és amelynek végeredményét (legalábbis ezen elitre nézve!)
Csáth személyes sorsában mintegy előre jelezte.
Kedvenc műnemem azonban a dráma, melyben a klasszikusok (Shakespeare, Moliére, Schiller, Madách), valamint az elmaradhatatlan Csehov és Ibsen mellett Németh Lászlót becsülöm igen nagyra, főként korai társadalmi drámáit (elsősorban a „Villámfénynél”-t, de a „Szörnyeteg”-et is) és persze a történetieket. (Regényíróként szerintem borzalmas, esszéi pedig szemléletileg igen távol állnak tőlem.)
Saját, komolyabb irkálásom 2006-ban kezdődött, amikor „szellemi munkamódszereimben” egyfajta „reformot” hirdettem, azaz addig fejem körül szanaszét kóválygó elképzeléseimet megpróbáltam jó igásló módjára, papírra rovogatni. Habár korábban csak alkalmi beszédeket és egy-egy rövid verset írtam, ekkoriban Németh László hatására - akinek műveit már jó másfél éve imakönyvként forgattam - drámaírásba kezdtem.
Már rögtön ekkor megtámadott az a fantaszták számára kikerülhetetlen
betegség, hogy irományaimat sosem fejezem be (vagy pláne csak a vázlatig
jutok), mert máris egy újabb téma köti le a képzeletemet.
Így, az elmúlt években számos dráma, novella, regény, költemény
tervét dolgoztam ki, de a megvalósítással csak lassan haladok.
Az eredményeket itt (is) fogom közzé tenni.
Irodalmi célom: kimondani az Igazságot. Talán elcsépelt, de ha az volna is, érzek magamban annyi erőt, hogy tovább csépeljem! Azt hiszem, erre - mármint a cséplésre - nagy szükség is van, mert manapság sokan kenegetnek ide-oda sokféle agyszüleményt, leginkább hazugságokat, és várnak ezért (lehetőleg pénzbeli) elismerést. Sokan írnak Trianonról, Észak-Erdély visszafoglalásáról, a Dunába lőtt zsidókról, ötvenhatról, Csehország szovjet megszállásáról, a rendszerváltásról, meg sok egyébről; de ők voltaképpen nem is írnak, hanem átírnak! Amit egyszer már leírt egy - avatott - valaki, vagy üldözöttként épphogy nem írhatta le, csak párnába sírhatta-haraphatta; tehát amit a „régi magyarok” hátrahagytak, azt most az „új undokak” szépen átírják. Eközben pedig vállon veregetik, vagy éppen szájba köpik egymást - de mindenesetre ők irányítják a magyarországi (nem okvetlen magyar!) kulturális életet.
Ilyen esetben szükséges a cséplő kalapácsot előszedni, és szétverni (még idejében) ezeknek az affektáló kultúrkukacoknak a hagymázas álmait, amolyan csípős magyar józansággal, teremtetézéssel, vagy egyszerűen: a kigúnyolásukkal. Még idejében, mondom: azaz mielőtt az egyenes magyar gondolkozás még kipusztulna erről a sártekéről. Hogy ennek az Igazsághoz mi köze van - mondani sem kell. Hiszen ez a sokat emlegetett pöröly nem más, mint az Igazság.
Miben áll ma az író feladata? Miről szóljon az irodalom? Az Igazságról!
A cél ennek leírása, rögzítése. Ha megközelíthetetlennek vagy egyszerűen
csak értelmetlennek látjuk is - akár magát az életet! - erre kell törekednünk!
Ma igen gyakran az „alkotói szabadság” ára: a hazugság. Hazudj, és élni fogsz!
Mi az Igazságot visszük diadalra; a megigazulásunkért küzdünk!
Ez az elgondolás nyilvánul meg abban, hogy makacsul írunk, nem
érdekelhet mások véleménye. Ha azt írjuk, amit Igaznak találunk,
amivel „hasznosnak érezzük magunkat”, hogy Petőfit idézzem, mit számít,
hogy megtapsolják vagy leszólják-e a művünket? Az Igazság akkor is
csak Igazság marad. Az író az Igazság énekese legyen, amit sem taps,
sem gúnykacaj nem emelhet vagy omlaszthat! Gloria soli Deo!
Magyarán: az irodalomnak nem Adyról, Márairól és egyéb vérbajos kurva-farkalók semmitmondó életéről kell szólnia - hanem az Igazságról. A személyes, közösségi, egyetemes - akármilyen! - Igazságról. Azt, hogy kinek az igazsága meddig marad fenn és kikre hat, nem tudjuk, de a magunkét el kell mondanunk, és részt kell vennünk a velünk egykorú tézisek megvitatásában. Akár könyvek kiadásával is.